CASONGRANDPRIX

Kérdés: Árpád, emlékszel még arra a pillanatra amikor elhatároztad hogy megcsinálod ezt a túrát?

Árpi: Ez egy hosszú folyamat volt inkább. Körülbelül tavaly ilyenkor fogalmazódott meg bennem, hogy Nordkapp felé kellene bicikliznem. Először teljesen más volt az útvonal Finnország felé. És aztán egyre tudatosodott bennem a dolog, hogy ezt tényleg meg kell csinálni. És igazából összeállít így a csapat december környékén és akkor így januárban amikor az első szponzorral lepacsiztam, akkor éreztem úgy, hogy innentől nincs visszaút, menni kell. Folyamatosan jöttek a dolgok, és akkor éreztem, hogy „basszus, ezt tényleg meg kell csinálni!”. Ez egy folyamat volt kb. Augusztustól az indulásig. Még az elején se fogtam fel igazán, hogy mire vállalkozom. Még most se dolgoztam fel, hogy mit csináltam végig.

K: Volt olyan momentum, amikor azt hitted, feladod?

Árpi: Nem! Egyetelen másodpercre se, soha. Olyan pillanat volt, amikor kétes volt… De igazából az már hazafele volt, szóval nem volt. Az utolsó 100 km-en visszafelé, délen, tehát Lappföldön volt olyan, hogy kitört két küllőm, és sehol senki. És akkor magam megjavítottam egy küllőkulccsal, de igazából vakszerencse volt, hogy nem törtek tovább a küllőim és nem lett nagyobb baj. Én amit tudtam megtettem, és az elég volt. Így nem kellett az utolsó 100-120 km-t stoppolva vagy busszal vagy valahogy motorizáltan megtenni; az rosszul esett volna. De amúgy az egész úton sehol nem volt ilyesmi, hogy „én most feladom”. Nemigazán jutott eszembe. Ha ilyesmi tudtam volna, hogy megfordulhat a fejemben, akkor el sem indulok.

K: Mi motivált a legnehezebb szakaszokon?

Árpi: Mi motivált? Háthogy majd jobb lesz! (nevetés) Meg, hogy ettől majd csak erősebb leszek, nem halok bele. És menni kell. És majd jobb lesz! Mert olyan nincs, hogy végig szakadjon az eső, egy emelkedő mindig véget ér a hágóban.

K: Mi a következő célod, amit kinéztél magadnak?

Árpi: Huh, következő célom? Az most egyelőre egész más területen, karrier szinten akarok szakmai vizsgákat letenni. De ilyen típusú célom… Hát nem tudom. Még csak olyan szinten vannak az álmok, mint annak idején a 100 nap bringa volt ilyenkor, hogy vannak gondolatok, hogy kéne biciklizni az Alpokban, gleccserek környékén, és akkor egy kis hegymászás, esetleg Mount Blanc, Alpok teteje… De ezek még csak ilyen kis gondolatok a fejemben.

K: Hogy képzeled el majd magad 50 évesen?

Árpi: ÖÖ, áááá, űűűű. ? Hát mint mondjuk most az apukám: gyerekek, ilyen 15-20 évesek, és már azt várom a feleségemmel, hogy kirepüljenek, vigyük őket külföldre tanulni, vidékre kollégiumba, hogy szabaduljunk, és újra mehessünk. És sokat utazom, tájfutva, kerékpározva, családdal, barátokkal.

K: Meg tudod esetleg becsülni, hányszor fordult a kereked a 100 nap alatt?

Árpi: (némi fejszámolás után) Olyan 4-500 ezerszer.

Háttérből: Kell még egy túra!

Árpi: Következő már 1 millió kerékfordulatra.

K: Hány kerék defekted volt?

Árpi: Asszem 3.

K: És ezek nehéz pillanatok voltak?

Árpi: Nem. Folyamatosan nőttem fel ezekhez a problémákhoz. Ha az elején történik ilyen, azt sokkal nehezebben élem meg. Később, amikor már csak 200 km-enként volt város és szervíz, akkor már nem stresszeltem magam rajta. Tudtam, hogy azzal nem segítem magamon, ha aggódom.

K: Milyen biciklis múlttal vágtál neki ennek a túrának?

Árpi: Budapest-Athén, tavaly, ez 1600 km volt, 4 éve Budapest-Róma, ez 1500 volt, és még sátrunk sem volt. 3 éve volt egy Alpok-túra, fölmentünk olyan 2700 m magasságba, úgy, hogy 2000 fölött már hóvihar volt.

K: Használtál már hasonló készüléket, mint a miénk?

Árpi: Nem, sőt, GPS-t sem egyáltalán.

K: Segítségedre volt?

Árpi: A tracker szerintem egy irdatlan jó dolog, ez nagyon nagyot dobott az egész 100 nap bringán. Utólag is sokkal könnyebb volt nekem, hogy letöltöttem egy ilyen 5 megás fájlt, rátöltöttem a google earth-re, és tök jó kis bemutatót csináltam belőle. Meghát tök jó volt, hogy látták, hogy hol járunk, szerintem ez nagyon nagyot dobott az egészen. Nekem konkrétan jó érzés volt, hogy tudom, hogy tudják, hogy hol járunk. Meg néha kaptam is sms-eket, hogy „mi van, már 2 órája kocsmáztok?” (nevetés) holott csak pihentünk.

K: Beszéltél is rajta?

Árpi: Igen-igen. Péntekenként azzal hívtuk a stúdiót, utána még – bevallom – anyukámat is felhívtam egyszer…

K: Női olvasók kedvéért: hány kalóriát égettél el?

Árpi: (fejszámolás után) Hát számoljunk olyan 30 ezerrel. Illetve 300 ezer? (abból veszi ki a zoxigént…:)) Ma már nem tudok szorozni. Egyébként folyamatosan annyit zabáltam, amennyit tudtam. Ennek ellenére a 100 nap alatt 5 kilót fogytam. Tehát ez egy jó fogyókúra. De utána 2 hét alatt visszahíztam 7 kilót.

K: Hogy készültél fel lelkileg?

Árpi: Ezzel a tudattal keltem és feküdtem minden nap.

K: Fizikailag kellett készülnöd?

Árpi: Igazából nem. Az évek során, az előző túrák, van egy kondid, és utána igazából csak lélektanilag nehéz. Nemis az, hogy menni és tekerni, hanem, ha esett az eső.

K: Volt egy csomó időd gondolkodni. Volt-e olyan gondolat, amire menet közben jöttél rá és amit feltétlenül fontosnak találsz megosztani az olvasóinkkal?

Árpi: Hát, ha most egyet kell mondani – erre szerintem mások is rájöttek útjuk alatt – az idő. Tehát, hogy az időd a legfontosabb az életben, mert véges. És a lényeg, hogy ne túléld, hanem megéld az életed. Ez a legfőbb megvilágosodásom az út alatt. De sok kicsi volt.

K: Mesélj a legmeghatóbb pillanatodról!

Árpi: Talán amikor megpillantottam a barátnőmet Göteborgban. Nem számítottam rá, hogy ott lesz, és egyszer csak ott állt az ajtóban. Ez komolyan jó volt. A legkeményebb meg talán az volt, amikor 20 napja együtt tekertünk négyen, és ők hárman hazamentek, és én egyedül tekertem vissza a reptérről.

K: Van példaképed?

Árpi: … Zoli, aki egyébként itt van sárgában, ő egyfajta pédakép, igen. Nagyon tetszett, amiket csinált.

K: Utolsó kérdés: egyébként mivel foglalkozol?

Árpi: Informatikus vagyok, hálózati rendszermérnök. Januárban elhelyezkedtem egy új helyen, állásinterjún mondtam a történetet, és így elengedtek három hónap fizetés nélküli szabira. Most egy kis cégnél dolgozom, ott van a szponzorok listáján is. Azt sajnos nem sikerül akkora lelkesedéssel és odaadással csinálni, mint a kerékpártúrát, de még így is azt hiszem, hogy elég lelkes vagyok.

K: Tudod-e, hogy a CASON miért szponzorált téged?

Árpi:Nem. Mert tetszett a koncepció meg az egész túra?

K: Mert mi általában olyan projekteket szponzorálunk, ahol fiatal emberek egy nagy cél érdekében beáldoznak sokmindent.

Árpi: Végülis sokmindent beáldoztam, de ez nem fájt igazán.

K: Köszönjük szépen az interjút.

Árpi: Köszönöm.

Cimkék: 100 nap bringa, kerékpár